A KEZDETEK
A tanulás ideje

Most, 65 évesen is megmaradtak emlékeimben a régi vadászélmények, amelyeket egy Tisza-menti, 35.000 hektáros dél-alföldi vadászterületen éltem át. Ott nőttem fel, 45 évig ott vadásztam.

Már tízévesen cserkészkedtem, jártam a természetet. Vidékünkön nem volt olyan része az ősmocsárnak, erdőnek, pusztának, a Tiszának, melynek minden zeg-zugát a barátaimmal körül nem barangoltunk.

Apám és vadásztársai - a "régi öregek" - gyakran vittek magukkal. Hatalmas területeket jártunk be egy-egy vadászat alkalmával. Utólag kiszámoltam, sokszor 20-25 kilométert is gyalogoltunk bokrokon, sűrű bozótokon, nádasokon, szederindákon keresztül. "Fiam, a vad ott van, ahol az ember nem szívesen jár", szokta mondani apám.

Cipeltem a zsákmányt, törtem a sűrűt, közben figyeltem minden mozdulatot, a vadászok mozgását, kutyánk munkáját (akkor egy gyönyörű német vizslánk volt, a Néró), ahogyan apám kezére "játszik". Híres kutya volt, apám nagy türelemmel és szeretettel idomította.

Ilyen vadászatok során ívódott belém mindaz, ami később tovább mélyült, fejlődött és ma is bennem él. Konkrét helyzet, esemény kapcsán folyt a tanulás. Mindent láttam, csak meg kellett tudnom "mit miért és hogyan".

A kapanyél is elsülhet

Eljött a fegyver kézbevételének ideje is. Apám nem győzte hangsúlyozni: Vigyázz, a kapanyél is elsülhet!

A lövés művészetének elsajátítása külön fejezet volt. Minden vadásznak rátermettségétől, tehetségétől, "vérmérsékletétől" függően, megvan a sajátos fegyverkezelési, saját lövési stílusa. Természetesen, a gyakorlat elmaradhatatlan!

Először puska nélküli - számomra akkor még érthetetlen - gyakorlat kezdődött: az udvarunkon mutatóujjammal gyors mozdulattal kijelölt pontokra kellet rámutatnom: a kijelölt pontok előttem, balra, jobbra, fent, lent, a hátam mögött voltak. Később rájöttem: ez a látás, a test-és kézmozgás, a gyorsaság, és mindezek összhangjának a gyakorlata. Ha valaki látott volna!

Azután ugyanezeket a gyakorlatokat üres puskával kellett gyakorolni, mindenek előtt persze a puska tartását, gyors vállhozemelését, hogy az azonnal "feküdjön". Meg kellett tanulnom, hogyan kell "látni a csövet", de ugyanakkor látni a kijelölt pontot távolra is.

Fegyverrel a vadászterületen

Később kimehettem a vadászterületre, kezemben apám 16-os - töltetlen - puskájával, természetesen nem egyedül. Töltény még a zsebemben sem lehetett. Röpködtek az utasítások: "...ha így repül, oda kapd a puskát..., ha úgy, akkor ezért és ezért oda..., ha a bokorból felfelé emelkedik, várd meg míg felveszi a röppályáját, és akkor..., ha tőled, ferdén fut (a nyúl) oda, ...ha szembe, úgy, ...ha feléd oldalról, oda..., és így, számtalan változat,... ezerszer. A kéz ne álljon meg, mozogjon a vad mozgási pályájának vonalán.

Szegény Néró, nem értette az egészet, ennek ellenére gyönyörűen dolgozott. Biztosan alig várta, hogy apám a kezébe vegye a puskát, mondván: azért vadásszunk is egy kicsit!

Ez a tanulási szakasz már félig "élesben" ment, hiszen ott repült, futott előttem az élő vad, amiből volt bőven. Új érzések alakultak ki bennem még töltetlen fegyverrel is a kezemben. Forrt a vérem, robbanásszerűen "ugrott" a puska a kezemben. Reflexszerűen cselekedtem, egybeforrtam a környezettel, az események halmazával, összefüggéseivel, a vad mozgásával.

Jó fizikumú, tizenkétéves suttyó gyerek voltam akkor.

Természetesen a tanuláshoz tartozott a vad, és szokásainak megismerése, a legkülönbözőbb vadászati fortélyok, és a fegyverismeret, a fegyverhasználat elsajátítása! Ma is hallom, mint akkor számtalanszor: "...vigyázz, fiam, a kapanyél is elsülhet...!"

Két töltény a napi adag, és Néró kutyánk csodálkozó tekintete

A következő tanulási időszakban, az ilyen gyakorlatok során kaptam a kezembe egész napra két(!) töltényt, a kötelező kísérő szavakkal: "...okosan cselekedj, és ésszerűen gazdálkodj...". Fácánvadászat volt.

Az első töltény mindjárt a vadászat kezdetén "elment". Egy kakas "kiabálva" rugaszkodott el a földtől és "lapos" röppályát vett fel, tőlem el, kicsit jobb irányba. Fejembe szökött a vér, a gyomrom görcsberándult. A kakas még jóformán el sem indult a pályáján, az én kezem nekilódult, és... elpackáztam. Apám felé néztem, de ő nem vett tudomást az eseményről. Csak Néró kutyánk nézett rám felemelt fejjel, mozdulatlanul, csodálkozva. Mi minden járhatott az eszében!?

Próbáltam lecsillapítani a "lázam". Bogarásztunk tovább jobbra-balra, Néró elkezdett apámnak is, nekem is "dolgozni". Ez egy új viselkedési formája volt, eddig soha más vadász elé nem ment a terepet "fésülni". Mi történik? Megsajnált, új lehetőséget akart nekem elővarázsolni, vagy befogadott vadásztársnak, "felavatott"? Attól a naptól kezdve így viselkedett mindig, amikor csak apám magával vitt.

A "bogarászás" már jó ideje eseménytelenül zajlott. Egyszer csak egy gazcsomó tövében, jobb lábát felhúzva Néró "kővé meredt". Tudtam már mi a teendőm. Lassan, nagyon lassan közeledtem felé, a puskát mindvégig a balkaromon tartva mint a kisbabát, csővel ferdén felfelé. Megfeszültem, mint az íj húrja. De ez valahogy olyan laza, kellemes érzésű feszültség volt, minden pillanatban készen állva a "feloldásra". Ott voltam már Néró baloldalán, amikor a kakas nagy hanggal "kirobbant" a gazból. Kirobbantam én is, teljes lényemmel. Megtörtént a "feloldás". Nem több mint tíz méterre előttem, a levegőben egy hatalmas tollcsomó éktelenkedett. Néró mellettem várta az utasítást: hozd ide! Nem rohant, lecsapott orral a kakashoz ment, szájába vette és vitte - apámnak. Ott, a kakassal a szájában leült, apám elvette tőle és megdicsérte, de csak a kutyát, engem bizony nem. Csak ennyit mondott: "na fiam, ezt lelőtted, de mit kezdünk vele"?

Hát igen, túl gyors, és megfontolatlan voltam. A kakasból alig maradt valami, húscafattá lőttem. Elástuk.

A "lázcsillapító" módszer

Ezután új lecke következett: töltetlen, nyitott puskával a bal, és két tölténnyel a jobb kezemben vadászhattam. Ez eltartott mindaddig, míg meg nem tanultam és meg nem szoktam az önuralmat.

Múltak az évek, lassan felcseperedtem. Apám szájából ritkán hangzottak el dicsérő szavak, de azt hangosan, mások előtt is többször elismerte, hogy jótartású, kicsit hevesvérű, de rendkívül gyors, "kapásból" lövő vadász lettem. Ez a dicséret több volt a megszokottnál. Jólesett.

Amikor eljött az ideje, etetőket, sózókat, menhelyeket készítettünk. Télen nagy hóban, hófúvásban szánkón, szekéren, járhatatlan utakon, néha hátizsákban vittük a vadeledelt.

A tanulás hosszú és alapos volt. Fokozatosan, lépésről-lépésre kellett elsajátítani mindent, ami a sikeres és tisztességes vadászathoz nélkülözhetetlen.

Generációm vadászait ezért még ma is jellemzi mindaz, amit őseink ránk hagytak: a vadászetika, a vadgazdálkodás, a vadvédelem, a természetvédelem, és nem utolsósorban a természet, az élővilág iránti szeretet, alázat és tisztelet.

Mavrák Imre
Szeged,
2008.01.11.
2007