Önbíráskodás a körvadászaton

Önbíráskodás a körvadászaton


A körvadászat egy olyan vadászati mód, amikor következetesen be kell tartanunk az írt és íratlan szabályokat, a vezető vadász minden utasítását. Ezek nem-betartása, megszegése saját, vagy vadásztársunk életébe is kerülhet.

Ha nem tanúsítunk megfelelő magatartást, rontjuk a kört, hadonászunk, ordítozunk, lemaradunk, nem tartjuk a távolságot, stb. több vadásztársunk, sőt, a vadászat egész napját is elronthatjuk. Ne is mondjam, milyen véleményt alkotunk önmagunkról.

Van még egy módja, hogy elrontsuk mások szépnek ígérkező vadásznapját: amikor többedmagunkkal, különböző "okoskodásokkal" olyan helyzeteket teremtünk, amelyek saját javunkra, és mások kárára fordítják a vad elejtésének esélyét. Az ilyen "taktikázást" általában kapzsi, nem vadásznak született, jellemtelen emberek alkalmazzák. Megvetendő, megszégyenítendő, a vadászközösségből kizárandó emberek ezek.

Hát, ez az én nézetem, ezt szigorúan figyelembe vettem mindig, különösen, amikor "nagyvadászatokon" vettem részt.

Az öregek, akiktől tanultam, kemény "intézkedésekre" - "ellentaktikákra" is megtanítottak, amelyek úgyszintén nem megengedettek, de az ember olykor egyszerűen nem bir magával, nem tudja megfékezni magát, hogy "móresre tanítsa" az aljaskodókat.

Hát - régi történet ez is - egy ilyen "intézkedést" hajtottam végre egy körvadászaton, amikor "a fejembe tódult a vér".

Szép decemberi nap volt, kicsit havas, fagyott volt a föld, zuzmarás volt az aljnövényzet, a bokrok, a fák: igazi téli, körvadászatra való nap.

Összejött vagy 350 vadász, közöttük sok vendég, ezért a terv szerint hatalmas terepet "fogtunk be". Csak nyúlra volt szabad lőni - sem őzre (sutára), sem szárnyas vadra, disznóra csak a végső, szükséges esetben - ezt szigorúan a lelkünkre kötötték.

Az eligazítás a szokásos módon történt, minden a legnagyobb rendben kezdődött, a hangulat jó volt. Reggel 7 órakor indult a kör: egyszerre balra és jobbra, a megtervezett úton egy-egy tapasztalt, a terepet jól ismerő vadász indult, utánuk kb. 40-50 lépés követőtávolságra a többi vadász.

Apámmal és még egy vadásztársunkkal a körvadászatokon mindig vártunk egy kicsit, és egymás után indultunk. Nem épp az elsők között, de nem vonakodtunk a sok kilométeres gyaloglástól sem. Ravaszkodtunk mi is azért egy kicsit, úgy számítottuk ki az indulást, hogy amikor "megáll a kör" és "befelé indulunk", a szél (ha van) szembe fújjon. De hát, ez talán még nem annyira vétek (?).

A kellő távolságot betartva haladtunk a már "kitaposott" úton. Elöl apám, harmadikként én. Körülbelül 1,5 óra múlva megállt a kör. Rövidesen jól hallottuk a sípszót is (nálunk nem volt szokás a vadászkürt): indulhatunk lassan a kör közepe felé.

Vigyáztunk az egymás közötti távolság betartására és a vonal-betartásra is.

Kis idő elmúltával észrevettem, hogy tőlem jobbra egy 7-8 fős csapat le-le maradozik, "rontja" a kört. Nem tanúsítottam nagyobb jelentőséget ennek, meg szokott ez történni. Vagy valaki kifáradt, vagy urambocsᒠhasmenése van, vagy, ki tudja mi történik. Lassan haladtunk tovább. Felugrott az első nyúl, tőlem jobbról kifelé a körből az említett csapat felé. Eldördült az első fegyver.

Most már világossá vált előttem mi történik: ezek "zsebet csinálnak", magukhoz "csábítják" a nyulakat. Ugyanis, a nyúl arra menekül, ahol reményt lát: vagy nagy a távolság vadász és vadász között, vagy hátrébb marad több vadász - "zsebet" csinálnak. Ezért kell, hogy a kör szabályos legyen, ugyanis így adódik minden vadásznak egyforma esélye.

Felzúdult bennem a néma tiltakozás. Miért vadászhatnak az ilyenek, miért tehetik ezt, miért, miért.... hát majd én is teszek valamit.

Felmértem az előttünk lévő terepet. Egy lapály következett, azután egy emelkedő, amely mögött nem látszott semmi. Na, ez az én esélyem, hogy "büntetőhadjáratot" indítsak.

Apám felé néztem, tudtam, hogy látja, felismerte, hogy mi történik tőlem jobbra. Ő megvonta a vállát: mit tehetünk ellenük? Kezemmel jobbra mutattam, apám bólintott: megértette mi a szándékom.

Amikor a lapály alján voltunk, elkezdtem lassan "húzni" a kört jobbra. A lapály tetején, amikor hátulról már nem voltam látható, még erőteljesebben, gyorsított lépésekkel haladtam, "húztam" a kört jobbra, tudván, hogy a kör baloldala betartja a szabályt és követ. A lapály tetejét meghaladva, kicsit "ritkásan" ugyan, de újra bezárult a kör. Átvágtuk, kizártuk a körből a "zsebet" csináló spekulánsokat.

Amikor az "okoskodók" a "lapos" tetejére értek és látták, hogy ki vannak zárva a vadászat további lehetőségéből, volt nagy kiabálás! Nevünket szólítva szidtak, fenyegettek bennünket, ordítoztak, de végül elhallgattak. Belátták, hogy nem érdemes. Mi tovább vadásztunk, mintha misem történt volna. Ez bőszítette fel a hitvány urakat. Ők megálltak, visszamentek a kiinduló pontig.

Amikor "lefújták a kört", összejöttünk, letettük a "terítékre" a nyulakat, én "referáltam" a fővadásznak mi történt. Annyit mondott csupán: ilyesmit nem kellett volna tenned. De, mintha helyeslően hangzott volna.

Valóban jól tettem? Honnan vettem én a jogot ehhez a cselekedethez, ma sem tudom eldönteni.

Mavrák Imre
Szeged,

2009.02.09.