Az európai értékek közül az egyik legbecsesebb a magánvagyon tiszteletben tartásáról szóló. Ez ellen az érték ellen vétettek többször vidékünkön. Többek között ezért maradt le, ezért lett Európa hátsó udvara az egész Közép-Európa és a Balkán. Szerbia Közép-Európához és a Balkánhoz képest is lemaradásban van, ezért kerülhetett csak most sor a régi, elvtelen intézkedések felülvizsgálatára. Az EU Szerbiával szemben támasztott restitúciós követelménye ezt a rendezetlen ügyet próbálja lezárni. Sajnos csak lezárhatja, jóvá viszont nem teheti, még akkor sem, ha a restítúció (visszatérítés) kifejezés ezt sugallja. A zűrzavaros idők lezárásával kecsegtetettek továbbá azok a közelmúltbeli tárgyalások is, amelyek tárgya az egyházi vagyonról, a rehabilitációról és a közvagyonról szóló törvény volt. De más az ígéret, és más az, ami teljesül belőle.
A többszörösen eltapsolt vagyon
Közhely (volt), hogy a Vajdaság egy gazdag vidék, ,,Európa éléskamrája”, mert ez nem jelenti azt, hogy mindent el tud viselni és ki tud fizetni. Vidékünkön az első világháború után történtek az első olyan államilag végrehajtott ,,birtok-átstrukturálások”, amelyek aggályosnak tekinthetők. Igaz, a Trianon előtti Magyarország egyik megoldatlan kérdése a földkérdés volt, amire magyar részről is születtek radikális megoldásjavaslatok, de ennél se nem elegánsabb, se nem célravezetőbb, sőt nem is aggályosabb az, ami az első világháború után történt. Mindezt azonban messze felülmúlták a kommunizmus első évtizedében történtek.
Az államosítás (nacionalizálás), a kisajátítás (expropriáció), a konfiskálás (elkobzás), az agrárreform volt a titoizmus hatvanas éveiig tartó korszakának a kulcsszava. Az 1945 utáni időszak gazdasági értelemben katasztrofális volt, ezért az állam újabbnál újabb módját kereste annak, hogy fenntarthassa önmagát, és hogy valamiféleképp ,,megvásárolja” a közbékét. Minden egyes intézkedéssel a lehetséges gazdasági katasztrófát próbálta elkerülni, amelyet végül, hajszál híján ugyan, de sikerült elkerülnie. Szinte semmi sem valósult meg abból, amit a mezőgazdaságban terveztek, csökkentek a hozamok, a Vajdaságba telepített ''kolonisták” nem tudták hatékonyan megművelni a földeket. Az országot majd csak az húzza ki a válságból, hogy hitelképessé válik, és a hiteleknek köszönhetően 1960-as évektől megkezdődik a gazdasági növekedés. Tehát az 1950-es évek pénzügyeit úgy tartották egyensúlyban, hogy különféle magánvagyonra irányuló intézkedéseket hoztak, a lakosságot az önkizsákmányolásba hajszolták, közben azok, akiktől bármit is el lehetett venni, azt elvették, és egyre lejjebb csúsztak.
Érdemesnek tartom kiemelni, hogy nem csupán földet és ingatlanokat vettek el ilyen vagy olyan jogcímen, hanem más vagyontárgyakat is, például mezőgépeket, aminek kártételét fel sem tudjuk mérni. Például sok esetben elvették a családoktól a kukoricamorzsolót. Az ebből eredő veszteség többféleképpen vehető számításba, de akkor abban a helyzetben az egész család megélhetését sodorta veszélybe. Ugyanígy nem lehet számba venni a bajusztépéses beszolgáltatások okozta és megannyi más szenvedésnek a mértékét sem, amit a falu lakossága akkor átélt. Ehhez hasonlóan azt sem lehet kiszámolni, hogy mennyi lehetséges haszon maradt el. Úgy vélem, hogy a különbség éppen annyi, mint amekkora a különbség egy burgenlandi és egy vajdasági falu között. A helyzetet nem változtathatja meg semmilyen törvény, az éveket nem hozhatja vissza semmilyen intézkedés, de valamennyit igen, és azok, akiktől elvettek, általában nincsenek abban a helyzetben, hogy nagylelkűen lemondjanak róla, és ezt nem is várhatja el tőlük senki. Továbbá véget lehetne vetni a vajdasági magyarság megaláztatásának is, vagy egyszerűen csak abbahagyni, és nem folytatni.
A magyarság ismét kisemmizve
A restitúciós törvény sajnos a magyarság ellen irányul (Szerbiában a csetnikeket már voltaképpen rehabilitálták), mivelhogy a törvényalkotó mindazokat ki akarja zárni a restitúciós folyamatból, akik, ill. akiknek a felmenője az egykori Magyar Honvédség kötelékébe tartozott. A Jugoszlávia elleni támadásban értelemszerűen nem vehettek részt a vajdasági magyarok, azután pedig az új államhatalmak besorozási parancsának engedelmeskedtek. Sokakat a keleti frontra vittek, mások pedig nem vettek részt a vajdasági eseményekben, sőt olyanok is vannak, akik mindenféle harci cselekményből kimaradtak. Ez tehát egy súlyos elvi problémát vet fel, hiszen nem a délszláv állam megdöntésére szövetkező emberekről van szó, hanem arról, hogy a délszláv állam szuverenitása megszűnt, és Bánátban, Bácskában meg Szerémségben új államhatalmak rendezkedtek be, amelyek keményen büntették a polgári engedetlenséget. Az, akit besoroztak ebbe vagy abba a hadseregbe, még nem tekinthető háborús bűnösnek. A restitúciós törvénybe pedig ezen a ,,résen” csempészték vissza a kollektív bűnösség elvét.
A kollektív bűnös (Szalai Attila karikatúrája)
Úgy vélem, hogy immár túl sokszor játszották ki a ,,magyar bűnösség” kártyáját. Azt hiszem, hogy jól ismerjük a történelmet, azt pedig biztosan tudjuk, hogy ki győzött a második világháborúban, és hogy ennek mik lettek a következményei. A legyőzöttek már megfizették az árát (háborús kártérítés). Mindezek után kisemmizni az állampolgárok bizonyos részét igazságtalan és elfogadhatatlan, mégpedig két okból: egyrészt elvi kérdésről van szó, másrészt pedig nyilvánvaló, hogy a magyarság ellen irányul a jogszabály.
A betű és a jelentése
Az elmúlt időszakban az EU egyre inkább kerüli az elveken nyugvó politikát, és egyszerűen a törvények és szerződések betű szerinti értelmezésébe menekül. Ez sajnos azt jelenti, hogy a jogszerűség és az igazságosság között egyre nagyobb a különbség, ezért férhet bele a vajdasági magyarság kisemmizése is. Az EU a ,,szlovák--magyar vitá”-ba sem szólt bele, amikor Szlovákiában jóváhagyták a fasisztoidként is értékelhető Beneš-dekrétumokat. Jogosan merül fel a kérdés: hogyan lehetséges, hogy az egykori magyar kormányzat által elkövetett gaztetteket megbélyegzik, a magyarok terhére elkövetett hasonló cselekményeket, meghozott törvényeket pedig nem?
Ennél azonban még nagyobb baj, hogy egy mostani törvénnyel egy egykori igazságtalanságot erősítenek és újítanak meg. Mindez pedig felveti a kérdést, hogy vajon mennyire volt őszinte az eddigi barátság Szerbia és Magyarország között. No de a politikában a barátság nehezen értelmezhető fogalom, a lényeg az, hogy a törvény végül milyen lesz.
Úgy vélem, három forgatókönyv megvalósulása lehetséges. Egyrészt Szerbiának a 2000. évi fordulat után többnyire bejött a makacskodó magatartás. Igaz, hogy a lakosság itta meg a levét, hiszen időt (és ezzel életet) veszített, de a politikai elit megtartotta pozícióit, és nem kellett kompromisszumot kötnie. Másrészt Magyarország helyzete az EU-ban nem elég erős.
A nagy tagállamokat nem érdekli a vajdasági magyarság, erejüknél fogva pedig megpróbálhatják diplomáciai eszközökkel ,,jobb belátásra” bírni a magyar külpolitikát. A másik forgatókönyv szerint ez a sértő és elvtelen törvény egy oldalra terelheti a vajdasági magyar pártokat és politikai tényezőket, talán a magyar kormány határozott marad, következetesen rámutat a restitúciós törvény diszkriminatív voltára, mereven ragaszkodik az álláspontjához, és így kényszerít ki a módosítását.
Elképzelhető az is, hogy a szerb és a magyar kormányzat még a kikényszerítés előtt talál egy olyan megfogalmazást, amely nem diszkriminál, és csak a ténylegesen háborús bűnösöket zárja ki a restitúciós folyamatból. Fontos lenne, hogy az ártatlanság vélelme megillesse a magyarokat (és mindenkit, akit alaptalanul vádoltak), és a bizonyítás azt terhelje, aki a bűnösséget állítja, miközben a megalapozatlan minősítéseket, amelyekből rengeteget produkált a titói diktatúra (,,kreált bűnösség”), nem veszi figyelembe.
Csak az a megoldás a jó, amely elejét veszi annak, hogy a vajdasági magyarság ismét megbélyegezve, megtörve kerüljön ki ebből a vitából, és hogy a törvény betűje és jelentése se hozza igazságtalan helyzetbe őket.
2007
Projekt minta
WebKorridor blog
WebKorridor válogatás
