Aulich Lajos (Pozsony, 1793. augusztus 25. – Arad, 1849. október 6.) honvédtábornok, hadügyminiszter, az aradi vértanúk egyike. Német polgári családból származott, édesapja vendéglős volt. Katonai pályafutását a császári seregben kezdte fiatalon. Ismerősei világéletében kemény, szófukar emberként jellemezték, aki a hadsereget tekintette családjának. Soha nem nősült meg.

Részt vett a napóleoni háborúkban is, 1813-ban, 20 évesen császári hadnagyként vonult be Párizsba. 1848 áprilisáig a császári és királyi hadsereg tisztje, a Sándor gyalogezred alezredese volt. Ekkor lépett be a honvédségbe, alezredesi rangban, a 2. gyalogezrednél zászlóaljparancsnok lett. Először a délvidéki, szerb felkelők elleni hadjáratban vett részt, kitüntette magát a harcokban (katonai érdemjel 2. és 3. oszt.); bő fél év múlva, októberben már ezredesi rangban a feldunai hadtest egyik hadosztályát vezette. Részt vett az isaszegi csatában és Buda visszavételében is. A kápolnai csata előtt kapta meg tábornoki kinevezését és a második hadtest parancsnoki posztját. Kossuth politikáját, különösen a trónfosztást, mikor az a Függetlenségi Nyilatkozat közreadása előtt tanácsát kérte, tiszttársaival ellentétben lelkesen támogatta.

1849.július 14-étől augusztus 11-éig (egy hónapig) a szabadságharc utolsó hadügyminisztere volt. Megpróbált újításokat kezdeményezni, hadparancsban írta elő a nemzetiségi honvédek kiemelten barátságos kezelését, a velük való „emberséges bánásmódot": "Rácz, oláh atyafiaink, kik velünk harczolnak, gyermekei, szülöttei ugyanazon hazának, melynek mi; s tehetnek-e róla, hogy testvéreik ellenünk fegyvert fogtak a szabadság megdöntésére?" Magyarul egész életében ő sem tanult meg.

Egyike az Aradon kivégzett tizenhárom vértanúnak. A tárgyaláson – társaihoz hasonlóan – nem kért kegyelmet. Mikor az aradi várbörtönben a kirendelt minorita lelkész október 5-én délután két órakor kivégzése előtt utoljára meglátogatta, gyertyaláng mellett ült, és Horatius költeményeit olvasgatta. A lelkészt szivarral kínálta volna, de látva, hogy abban már csak egy szál szivar van, a következőket mondta: „Sajnálom, ezzel meg nem kínálhatom, kell a reggeli útra." Október hatodikán, hajnalban végezték ki tizenegyedikként (hetedikként a kötél által kivégzettek sorában), Leiningen-Westerburg Károly után. Földi maradványait 1932-ben találták meg a vesztőhelyen végzett ásatások során. Homlokcsontját valaki emlékbe elvitte, de felhívásra az egyik aradi kávéházban egy pincérnek átadta, hogy vigye az egyik asztalnál ülő Kara Györgynek, az ásatás vezetőjének.

A budapesti Honvédelmi Minisztérium közelében utcát neveztek el róla.

Utolsó mondatai:
"Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam, és halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot."

Damjanich János

Damjanich János Temesőr (Straza), 1804. december 8. – Arad, 1849. október 6.) honvédtábornok, az aradi vértanúk egyike. Az 1848-1849-es szabadságharc egyik legkiválóbb magyar tábornoka lett a cs. kir. hadsereg e szerb származású katonája; vezetett zászlóaljat, és hadsereget is. A szabadságharc számos szép győzelme köthető a nevéhez, gyakran reménytelen helyzetből is tudott fordítani, és ezt alig árnyékolja be, hogy időnként megbetegedett, a nyári hadjárat előtt balesetet szenvedett, és szakértelme ilyenkor kritikusan hiányzott a tisztikarból.

Szerb nemzetiségű, vagyontalan családból származott, apja katonatiszt volt a császári-királyi seregben. Ő is katonapályára állt, a temesvári katonaiskolában végzett. 1820-tól hadapród, 1848 áprilisától már főszázados a 61. gyalogezredben Temesváron, itt azonban összeveszik felettesével, Haynau altábornaggyal, aki a magyarokat és Kossuthot szidalmazta, ezért Itáliába vezénylik egy gránátosszázad parancsnokaként. Hamarosan azonban visszakérette magát Magyarországra, és június 20-tól már őrnagyi rangban vett részt a híres fehértollas szegedi 3. honvédzászlóalj felállításában és kiképzésében. Kiváló parancsnok volt, katonái rajongva szerették, zászlóalja – a „fehértollasok" – a szabadságharc egyik leghősiesebb egysége lett.

Kötél általi halálra ítélték, és az aradi várban 1849. október 6-án kivégezték. Utolsó előttiként került rá sor a kötél általi halálra szánt kilenc vértanú közt, legendássá vált végső szavai: „Azt gondoltam én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!"

Damjanich János Katonai pályája 1848-ig

Soha nem szenvedett vereséget a harcmezőn, minden ütközetet és csatát megnyert.

Kiemelkedő tulajdonságainak köszönhetően Damjanich gyorsan haladt a katonai ranglétrán.

Az október 13-i szerb támadás három fő célpontja (Óbecse, Törökbecse, Nagykikinda) közül a törökbecsei védőket segítette ki egy 400 fős segélyerővel, mire azok fejvesztve menekültek. A szerb támadás október 14-ig tartott, ezen a napon Damjanichot alezredessé és dandárparancsnokká léptették elő.

A Bánságban a magyarok helyzete az október 12-14-i szerb támadás után nagyjából kedvezően alakult. A magyar csapatok számbeli és minőségbeli fölényét csak részben ellensúlyozta Arad és Temesvár erődjének császári oldalra állása. A magyarok a várak ostromához nem rendelkeztek a megfelelő eszközökkel, ezért elkezdték felszámolni a megerődített szerb táborokat. Az első ilyen akciót Damjanich vezette, november 9-én, amikor a Versec-Fehértemplom közti utat lezáró Lagersdorf (Táborfalva) melletti tábort támadta meg. Csapatait két oszlopban indította meg, amelyek szuronyrohammal bevették a tábort, míg a felmentő szerb csapatot Rózsa Sándor lovasai kergették el; még novemberben ezredessé, hadosztályparancsnokká léptették elő.

A következő összehangolt támadás december 10-én indult meg a szerbek ellen. Damjanich feladata az volt, hogy Versecről Károlyfalvára vonuljon, és az ottani tábor elfoglalása után Alibunárra érve egyesül egy másik oszloppal. A haditerv szerint eztán Damjanich Iláncsán és Jarkovácon át Tomasevác ellen fordul, és a Temes túlpartján álló csapatokkal közösen indít támadást a tábor ellen. Damjanich ezúttal is kiválóan teljesítette feladatát: bevette Károlyfalvát és Alibunárt, majd csapatait Jarkovácon szállásoltatta be, mert biztos akart lenni abban, hogy a túlparti erők is megérkeznek Tomasevác elé. Éjszaka azonban a szerbek összegyűjtötték erőiket, és Stevan Suplijkac felismerte, hogy a magyarok célja a tomaseváci tábor két irányból történő megtámadása, ezért úgy döntött, hogy a Damjanich-féle hadoszlopot megsemmisíti. A jarkováci lakosság főleg borral látta el igen bőkezűen a honvédeket, mire Damjanich -visszatérve egy megbeszélésről, amit Kiss Ernővel folytatott a másnapi támadásról- megparancsolta, hogy a csapatok ne a házakban, hanem a szabadban, századosuk előtt táborozzanak le. Éjszakára megérkezett Suplijkac serege, amely kb. 10.000 főből és 20 lövegeből állt. Damjanichnak ezzel szemben 23 gyalogszázada (alig 4 zászlóalj, kb. 4000 fő), 4 lovasszázada és legfeljebb 14-16 lövege volt. A támadás késő éjjel történt, 3 és fél 4 között. A szerb lakosság is fegyvert ragadott, és a házakból a honvédekre lőttek. A magyarok oldalán viszont három kiváló parancsnok: Damjanich, Leiningen-Westerburg Károly százados és Kiss Pál őrnagy harcolt, akik egy házban szálltak meg, majd a harc kezdetén csapataikhoz siettek. Az éjszakai öldöklő küzdelemben a magyarok maradtak felül, és reggelre a szerbek 350, a lakosság 150 főt veszítettek halottakban, a magyar veszteség 150 fő volt, ezek közül 30 halott. Kiss altábornagy elfoglalta a kiürített tomaseváci sáncokat, ezzel a támadás véget ért. Damjanichot dec. 20-án vezérőrnaggyá léptetik elő.

Rövid betegszabadság után, 1849 január 9-én tér vissza a szolgálatba, mint a bánsági hadtest (a későbbi III. hadtest) parancsnoka. A január 2-i pancsovai vereség, és a főváros feladása után a magyarok délvidéki csapataikat a főhadszíntérre akarták vezényelni. Damjanich 19-ére tűzte ki az indulást, be akarta várni a fehértemplomi helyőrséget és biztosította a magyar menekültek menetoszlopát, közben azonban a Stevan Knicanin vezette szerb csapatok megtámadták. Damjanich visszaverte a szerbeket, és ellentámadásba ment át, majdnem bekerítette az ellenséget, akiket csak egy zászlóalj beérkezése mentett meg. Damjanich eztán visszább vonta csapatait, és nagyjából nyugodtan elvonulhatott észak felé, ahol némi harc árán végre csatlakozhatott hozzá a fehértemplomi helyőrség és a lugosi nemzetőrök 2 százada. Damjanich egyesült hadoszlopa január 23-án érkezett Aradra. Itt összeveszett Gaál Miklóssal, mert azt hitte, egyesült csapataik rohammal bevehetik a várat, azonban a vár egyaltalán nem volt előkészítve a rohamra. Damjanich január 30-án egy hadosztálynyi erőt bölcs előrelátással Bem József segítségére küld Erdélybe, majd a tervek szerint Szolnokhoz vonul hadosztálynyira olvadt erőivel.

Szolnoknál csatlakozik hozzá Vécsey Károly hadosztálya, és március 5-én elsöprő győzelmet aratnak a Szolnokot védő Karger-dandár fölött, az ütközet dicsőségén azonban a két tábornok összeveszik, és Vécseynek kell mennie. Damjanichot ezen kívül kitüntetik a Katonai Érdemjel 2. fokozatával. A Tisza vonalára visszavonult magyar sereget ekkor hadtestekbe osztják, Damjanich hadteste a III. lesz. Ezt követően egy hónapos szünet következik a főhadszíntéren, Vetter Antal ugyan Damjanichot nevezi ki a közép-tiszai hadsereg élére, de az új beosztásban megfosztja hadseregparancsnoki rangjától, ezért Damjanich vele is összeveszik. Vetter betegszabadságra megy és Görgei Artúr lesz az ideiglenes fővezér.

A tavaszi hadjárat

Ekkor egy hónapos késéssel megkezdődik a dicsőséges tavaszi hadjárat a főhadszíntéren. Április 4-én Tápióbicskénél Jellasics utóvéd dandáraitól Klapka György I. hadtestének csapatai megfutnak, de Damjanich beérkezik, és fordít.

Április 6-án, az isaszegi csatában Damjanich megtámadta Jellasics utóvéd dandárját az Királyerdő keleti szegélyén, mire az visszavonult, és több helyen felgyújtotta maga mögött az erdőt. Ezután Klapka támadott az erdő nyugati szélén, de a kezdeti sikerek után fellépő túlerő miatt nem nyert tért, és csapatait egy lovasroham is megtépázta, amelyek nem tudtak kijutni a sűrűből. Délután kettőkor Damjanich is megérkezik a csatatérre, és azonnal átlátja Klapka veszélyeztetett helyzetét; Knezich Károly ezredes egyik dandárját a Királyerdő északi kiszögelléséhez irányította. Egy másikat Kiss Pál alezredes vezetésével Klapka megsegítésére küldte.

Az isaszegi csata

Tüzérségét egy kopasz dombon állította fel, lovasságát pedig Isaszegtől keletre, a Királyerdő egyik hajlatában, ugyanekkor Aulich Lajos tábornokot is a csatatérre küldte a II. hadtesttel. Damjanich támadni akart, hogy Klapkát tehermentesítse. Mielőtt azonban Kiss dandárja megérkezhetett volna, Klapka visszavonult. Damjanich ezután eddig elfoglalt állásának tartására szorítkozott. Amikor három óra tájban észrevette, hogy a Klapkát üldöző császári-királyi csapatok visszavonulnak az Isaszeg melletti magaslatokra, támadásba lendült, jobb oldalát azonban nem biztosította eléggé, mert azt hitte, hogy a VII. hadtest csapatai ellátják ezt a feladatot.

Aulich ugyan megkapta Damjanich üzenetét, de csak akkor mozdult, amikor az egyre erősödő ágyúdörgés hallatán Bayer József ezredes, a hadsereg vezérkari főnöke erre utasította. Damjanich támadása nem járt sikerrel, mert Windisch-Grätz felismerte, hogy Gödöllőnél nem kell tartania a VII. hadtest újabb támadásától, ezért Franz Schlik egyik hadosztályát Isaszeg felé indította, s az oldalba kapta az Isaszeg ellen nyomuló Damjanichot. A magyar hadtestparancsnoknak vissza kellett vonulnia a Királyerdőbe, de megpróbálta megakadályozni, hogy a császári-királyi gyalogság is benyomuljon oda. Ekkor Görgei megérkezett a csatatérre, és rendezte a sorokat: Aulichot támadásra küldte, Klapka visszavonulását megállította, Damjanichot pedig kitartásra szólította fel.

"Mit ér a Klapka előre nyomulása? Ha egy részeg honvéd megint szédülésről panaszkodik, ha egy másik megint fölrántja a tölténytokját, Klapka tüstént újra jajveszékelni kezd, hogy zászlóaljai holtra fáradtak, és nincs töltényük; ha egy másik megint fölrántja a tölténytokját, azzal aztán megfordul, és engem megint cserbenhagy."

(Damjanich János Görgeihez az isaszegi csatában)

Damjanich borúlátóan nyilatkozott: „Mit ér a Klapka előre nyomulása? Ha egy részeg honvéd megint szédülésről panaszkodik, ha egy másik megint fölrántja a tölténytokját, Klapka tüstént újra jajveszékelni kezd, hogy zászlóaljai holtra fáradtak, és nincs töltényük; azzal aztán megfordul, és engem megint cserbenhagy." Aulich előre nyomulásának hírét azonban örömmel fogadta. Schlik hadosztálya közben egyre erőteljesebben rohamozta Damjanich csapatait. Amikor az Aulich által Damjanich segítségére küldött négy zászlóalj megérkezett, először inkább zavart keltett, az 56. zászlóalj ugyanis ellenségnek nézte a császári-királyi egyenruhát viselő 19. gyalogezred 3. zászlóalját, s lőni kezdte. A lövöldözésnek Görgei és Damjanich vetett véget. Damjanichnak immár tíz zászlóalja volt szemben Schlik öt zászlóaljával. A zászlóaljak kötelékei azonban annyira felbomlottak, hogy nem tudta őket rohamra sorakoztatni. Így csak a megtámadott állás védelmére szorítkozhatott. Tizenhét lovasszázadával ellensúlyoznia kellett a harmincnégy lovasszázadból álló ellenséges lovasságot és lövegei száma is feleakkora volt, mint Schlik ágyúié. A jobb szárnyon este 11 óráig változatlan maradt a két fél helyzete, Damjanich azonban mindvégig kitartott, és ezalatt Aulich és Klapka visszaűzték az ellenséget.

A nagysallói ütközet.

Április 10-én a fősereg Váchoz ér, ahol Christian Götz hadosztálya megpróbálja elállni az útját. Bobich bekerítő oszlopa eltéved, Damjanich elunja a várakozást, és elsöpri Götz csapatait, az utóvédet személyesen vezető Götz elesik a harcban, Görgei katonai tiszteletadással temetteti el.

Nagysallónál Ludwig Wohlgemuth IV. cs. kir. hadteste próbálja elállni a magyarok útját Komárom felé. Ezúttal azonban a magyar hadtestek időben megérkeznek a csatatérre, és Klapka is megállja a helyét - ezek együttes hatása egy óriási győzelem, a tavaszi hadjárat legnagyobb diadala.

Eztán az I. és III. hadtest bevonul Komáromba, egyesülve az őrséggel (VIII. hadtest) északról és a Csallóköz felől felszámolják az ostromzárat, a VII. hadtestet azonban Görgei a fősereg hátának biztosítására Wohlgemuth ellen rendeli. Az cs. kir. ostromhadtestet vezető Balthasar Simunich érzékelte az őt fenyegető veszélyt, és segítségért küldött az új fővezérhez, Ludwig Weldenhez.

Az első komáromi csata

A magyarok április 26-án kitörnek a Duna jobb partján lévő hídfőből, és ezzel kezdetét veszi az első komáromi csata, amelyet Görgei és Kossuth is a szabadságharc legfontosabb csatájának nevezett. Hajnalban Knezic Károly a III. hadtest válogatott csapatainak (4000 fő) élén beveszi a sáncokat, támadásba lendült ezzel egyidőben az I. hadtest és a VIII. hadtest egy része is. Simunich minden ponton kénytelen volt visszavonulni, három dandárból álló hadtestét a teljes megsemmisülés fenyegette. Görgei reggel hatkor érkezett a csatatérre, újabb támadást rendelt el: ő maga a jobbszárnyat vezette az ácsi erdőben, Damjanich a középhadat irányította, Klapka a balszárnyon támadott. Simunich helyzete válságosra fordult, azonban ekkor beérkezett a fővárosból visszavonuló cs. kir. fősereg, és a csata irányítását Schlick vette át. Schlick visszaverte Klapkát, Damjanichot két tűz közé fogta, és a visszavonulásának iránya miatt Görgeinek sem hagyta, hogy a döntést kierőszakolja. Hiába érkezett a csatatérre a VII. hadtest lovassága, a helyzeten már nem tudott fordítani, már csak azért sem, mert a magyar tábori tüzérség lőszere elfogyott, néhány huszár a harcmezőn kergette vissza az ágyúgolyókat, hogy legyen mit visszalőni a feladóra. Görgei kora délután elrendelte a hajnalban elfoglalt sáncok közé való visszavonulást.

A tavaszi hadjárat után

Április 28-án ideiglenes hadügyminiszterré is kinevezték, azonban mikor kikocsizott csapatai megszemlélésére, még aznap eltört a lába, emiatt szolgálatképtelenné vált, a szabadságharc hadserege ezzel elveszítette egyik legtehetségesebb tábornokát. Július 11-től az aradi vár főfelügyelője lett, július 27-től várparancsnok. Augusztus 17-én a cári csapatok előtt kegyelemre tette le a fegyvert.

Cserneki és tarkői Dessewffy Arisztid gróf

Cserneki és tarkői Dessewffy Arisztid gróf (Csákány, 1802. június ? – Arad, 1849. október 6.) honvédtábornok, az aradi vértanúk egyike.
Az Abaúj vármegyei Csákányban született. 18 éves korában jelentkezett a császári sereg 5. (Radetzky) huszárezredébe kadétnek. A napóleoni háborúkat követő hosszú béke azonban nem kedvezett katonai karrierjének, ezért 1839-ben mint kapitány nyugdíjaztatta magát, megnősült, és vidéken gazdálkodásba fogott. Gyermekei és felesége még a forradalom előtt meghaltak.

Az 1848-as forradalom kitörése után ismét szolgálatba lépett, szeptember 22-étől nemzetőr őrnagyként részt vett a Sáros vármegyei nemzetőrség szervezésében. November 26-án alezredessé és a felső-tiszai hadtest dandárparancsnokává nevezték ki.

Részt vett a december 11-ei budaméri ütközetben. Az 1849. január 4-ei kassai ütközetben vitézségének és az általa vezetett hadosztálynak volt köszönhető, hogy a Mészáros vezette hadtest nem szenvedett még nagyobb veszteségeket Schlik tábornoktól. Klapka György parancsnoksága alatt részt vett a felső-tiszai hadtest újjászervezésében, majd dandárával kiválóan szerepelt a Schlik-hadtest elleni Tisza mentén vívott győztes ütközetekben. Február 14-én ezredessé léptették elő. Február 18-án Kompoltnál két huszárosztály élén szétvert egy császári vértes különítményt. Kitüntette magát a kápolnai csatában, majd a tavaszi hadjárat ütközeteiben, ezért április 18-án megkapta a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályát, majd április 30-án az I. hadtest lovashadosztályának parancsnokává nevezték ki. Hadtestével jelen volt Buda ostrománál. Június 2-án átvette a IX. hadtest parancsnokságát, egyben megkapta vezérőrnagyi kinevezését.

Július 5-én másodszor is megnősült, Színnyei Merse Emmát vette feleségül. Július elejétől a felső-magyarországi hadsereg lovassági főparancsnokaként feladatul kapta az orosz sereg előrenyomulásának akadályozását. A lovasság élén kiválóan szerepelt a július 20-ai turai ütközetben. A Szeged környékén összpontosított magyar főerők lovassági főparancsnoka, majd augusztustól ismét a IX. hadteste parancsnoka lett. Részt vett az augusztus 5-ei szőregi, majd az augusztus 9-ei temesvári csatában. Augusztus 16-án átadta a hadtest parancsnokságát Lázár Vilmos ezredesnek. Lehetősége lett volna Törökországba menekülni, de volt bajtársa, Franz Liechtenstein altábornagy biztatására augusztus 19-én Kavarán mellett a császári csapatok előtt tette le a fegyvert. Liechtenstein közben is járt érdekében, az aradi hadbíróság azonban Dessewffy Arisztidet kötél általi halálra ítélte. Mivel császári csapatok előtt tette le a fegyvert Haynau az ítéletet később „kegyelemből" golyó általi halálra változtatta. A golyó által kivégzettek négyes csoportjában második volt.

Az aradi várból holttestét kicsempészték, teste 1850 óta a margonyai birtokon nyugszik.

Eleméri és ittebei Kiss Ernő

Eleméri és ittebei Kiss Ernő (Temesvár, 1799. június 13. – Arad, 1849. október 6.) honvéd altábornagy, az aradi vértanúk egyike.
Gazdag, örmény eredetű családban született. Katonai pályafutását a bécsi Theresianum elvégzése után, 1818-ban a császári hadsereg egy dzsidásezredében kezdte. 1845-ben a 2. (Hannover) huszárezred parancsnoka volt. A későbbi aradi vértanúk közül parancsnoksága alatt szolgált Nagysándor József és Vécsey Károly is. 1848 tavaszán ezredével Nagykikindán állomásozott, így a kezdetektől részt vett a szerb felkelők elleni harcokban. Az ő nevéhez fűződik az első jelentős délvidéki győzelem, a perlaszi szerb tábor bevétele szeptember 2-án.

A pákozdi csata előtt Batthyány Lajos őt kívánta megbízni a magyar fősereg vezetésével, de kinevezésére végül nem került sor, mert a sukorói haditanácson Móga János vállalkozott a horvátok elleni harcra. Kiss Ernő így csak megfigyelőként vett részt a csatában, majd ott volt abban a küldöttségben, amely megkötötte Jellasiccsal a fegyverszünetet. Október 12-én – a honvéd hadseregben elsőként – honvéd vezérőrnaggyá nevezték ki és átvette a bánsági hadtest parancsnokságát, katonai képességei azonban nem álltak arányban a kapott feladat nagyságával.

December 12-én – ismét elsőként – honvéd altábornaggyá nevezték ki, de az 1849. január 2-ai pancsovai ütközet után a tisztikar követelésére lemondott és január 9-én átadta a hadtest parancsnokságát Damjanich Jánosnak. „Kárpótlásul" Debrecenben az adminisztratív feladatokat ellátó Országos Főhadparancsnokság vezetőjévé nevezték ki. Március 9-én megkapta a Magyar Katonai Érdemrend II. osztályát. A szabadságharc végéig több alkalommal is helyettesítette a hadügyminisztert. A világosi fegyverletétellel került cári, majd császári fogságba.

Kiss Ernő halálos ítéletét kötél általi halálról golyó általi halálra módosították, mert császári csapatok ellen harcoló csapatokat nem vezényelt. (Schweidel József is ezzel az indoklással kapott „kegyelmet") Az első lövés a vállába hatolt, ekkor saját maga vezényelt újra tüzet a tanácstalan kivégzőosztagnak. Ezután a halálos ítéletet közvetlen közelről hajtották rajta végre. A golyó által kivégzettek négyes csoportjában ő volt a harmadik.

Az eleméri katolikus templomban nyugossza örök álmát.

Knezić Károly

Knezić Károly (gyakran tévesen Knézitsként vagy Knezichként említik) (Velki Gradevac, Horvátország, 1808. – Arad, 1849. október 6.) honvédtábornok, az aradi vértanúk egyike.
Édesapja horvát származású, de osztrák szolgálatban álló határőrtiszt, édesanyja a híres Omar (vagy Omer) pasa (Láttász Péter) leánya volt. 1846-ban Egerben feleségül vette a Kapitány-család egyik tagját.

A császári hadsereg tagja volt, szolgálatait a magyar seregnek 1848 tavaszán ajánlotta fel. Részt vesz a szerbek elleni hadjáratban, 1849 februárjában Törökszentmiklós környékén tevékenykedett. Várkony alatt találkozott Damjanich Jánossal. A tápióbicskei csatában ő foglalta el a Tápió hídját, illetve a Komárom melletti csatában a sáncokat.

Katonai sikereinek köszönhetően gyorsan emelkedett a ranglétrán, Damjanich János lábtörése után tábornokká és a harmadik hadtest főparancsnokává nevezték ki, e minőségében vett részt Buda ostromában.

A peredi csata után Görgey Artúr leváltotta. Kossuth Lajos kinevezte a felső-tiszai hadtest parancsnokának, s a Honvédelmi Minisztériumban teljesített szolgálatot. Kossuth kiszemelte Erdély kormányzójának posztjára is, azonban a hadi események romlásával egy rögtönzött hadosztály élére került.

Világosnál tette le a fegyvert. Kötél általi halálra ítélték, nyolcadik volt a kivégzettek sorában (negyedik a kötél által kivégzettek sorában).

Lahner György

Lahner György (Láhner György) (Necpál, 1795. október 6. – Arad, 1849. október 6.): honvédtábornok, az aradi vértanúk egyike.
Katonai pályáját Lahner György is a császári hadseregben kezdte: 1816-ban lépett a 33. gyalogezredbe. Katonai szolgálatait 1848 tavaszán ajánlotta fel a magyar kormánynak. A harmadik honvédzászlóalj parancsnokaként 1848 szeptemberéig a déli területeken tevékenykedett. A Honvédelmi Minisztérium hadfelszerelési és fegyverkezési főfelügyelővé nevezte ki, ezredesi rangban. 1849. február 6-ától tábornokként végezte a munkáját.

A szűkös lehetőségekhez képest feladatát kiválóan oldotta meg, nevéhez fűződik a nagyváradi fegyvergyár felállítása és a katonai események miatti költözködés megszervezése is. Felesége az olasz származású Lucia Conchetti volt.

Kötél általi halálra ítélték, hetedikként (a kötél által kivégzettek között harmadikként) végezték ki – a születésnapján.

Szkárosi Lázár Vilmos

Szkárosi Lázár Vilmos (Nagybecskerek, 1817. október 24. – Arad, 1849. október 6.) honvéd ezredes, az aradi vértanúk egyike.
Örmény származású magyar nemesi családban született. Katonai szolgálatát 1834-ben kezdte a 34. gyalogezredben. Ferdinánd császár 1. huszárezredében hadnagyi kinevezést nyert, de ő 1844-ben elhagyta a katonai pályát, és feleségével, báró Revitzky Máriával visszavonult zempléni birtokára gazdálkodni. 1847-től a vasúttársaság főpénztárnoka volt.

Az 1848-as események hatására belépett a magyar seregbe. Október 19-én a győri 39. honvédzászlóaljban főhadnagyi rangot kapott, november 13-ától az első utászzászlóalj századosa lett. Részt vett az utászkar szervezésében, majd 1849 januárjában Perczel Mór hadtestében teljesített szolgálatot. Február 1-jétől, őrnagyi rangban Répásy Mihály tábornok segédtisztje volt. Tábornoka képviseletében jelen volt az április 3-ai tiszafüredi gyűlésen, ahol Görgei kikényszerítette Dembinski lemondását.

Április 5-én kinevezték egy zemplénben állomásozó dandár parancsnokának, feladata a megye Galíciai határának biztosítása volt. A hónap végén dandárával a Kassán szerveződő felső-magyarországi hadtesthez osztották be, június közepétől a hadtest egyik hadosztályának parancsnoka lett. Részt vett a Duklai-hágón át június 17-e és 19-e között betört cári fősereg elleni utóvédharcokban. Július 16-án alezredessé léptették elő. Kiválóan szerepelt a szabadságharc utolsó csatáiban. Augusztus 12-én Bem tábornok ezredessé léptette elő és megbízta a felső-magyarországi hadtest maradványaiból alakított IX. hadtest parancsnokságával. Csatát vesztett seregével Lugos irányába vonult. Karánsebesnél elvált Dessewffy Arisztidtól, s Hátszeg felé vette az irányt, azonban augusztus 19-én hadteste mintegy 4600 főnyi maradványával kénytelen volt a császári csapatok előtt letenni a fegyvert.

Noha csak ezredesi rangot viselt, mint önálló hadtestvezénylőt a szabadságharc tábornokaival együtt állították az aradi hadbíróság elé. Mivel a császári csapatok előtt tette le a fegyvert, "kegyelemből" golyó általi halálra ítélték. Az Aradi vértanúk között őt végezték ki elsőként.

Altleiningeni gróf Leiningen-Westerburg Károly Ágost

Altleiningeni gróf Leiningen-Westerburg Károly Ágost (Ilberstadt, 1819. április 11. – Arad, 1849. október 6.) honvédtábornok, az aradi vértanúk egyike.

Hessen nagyhercegségben született, olyan család gyermekeként, amelynek több tagja is katonaként szolgált, így szinte természetes, hogy két testvérével együtt a császári hadsereg szolgálatába állt. 1844-ben nősült, felesége, Sissányi Erzsébet révén magyarországi (törökbecsei) nagybirtokos lett. 1848 őszén Temesvárra rendelték ezredének törzskarával együtt, ahol is önként jelentkezett a szerbek ellen vívott hadjáratba. 1848 decemberében őrnagyi, 1849 márciusában alezredesi, áprilisban ezredesi ranggal tüntették ki. A tavaszi hadjáratban további érdemeket szerzett, amik elismeréséül július 1-jén tábornokká léptették elő. Július 2-án kiverte Benedek Lajost Szőnyből. Július 28-án Gesztely-i győzelme.Görgey Artúr jó barátja volt.

A kivégzése előtti utolsó perceiben a becsületét ért támadásokat verte vissza:

"Csak most, későn esett tudomásomra, hogy a hírlapokban felülem azon hír szárnyal, mintha én Buda vára bevételénél az osztrák tiszteket orozva legyilkoltattam volna, nekem most többé lapok útján ezt megcáfolni alkalmam nincs, de itt az utolsó percben, Isten szabad ege alatt, a jelenlevők előtt – midőn mindjárt az Isten ítélőszéke előtt állandok – e felőlem terjesztett hírt ünnepélyesen alacsony rágalomnak nyilvánítom."

Kötél általi halálra ítélték, tizedikként végezték ki (hatodik volt a kötél által kivégzettek sorában).

Nagysándor József

Nagysándor József (Nagyvárad,1804.október 17. – Arad, 1849. október 6.) honvédtábornok, az aradi vértanúk egyike.

Katonai szolgálatát a császári hadseregben kezdte, 1823-tól előbb az ötödik, majd a második huszárezredben szolgált. 1844-ben nyugállományba vonult. 1848-ban ismét szolgálatba állt a magyar hadseregben, őrnagyi kinevezést nyert a Pest vármegyei lovas nemzetőrségnél. A déli harcokban való kiváló teljesítményéért előbb alezredessé majd ezredessé léptették elő. Damjanich Jánossal együtt Kiss Ernő lemondását sürgette. Amikor Damjanich János átvette a bánsági hadtestet, a lovasdandár parancsnoka lett.

Először az 1849. március 25-i szolnoki csatában szétvert ellenség maradványait üldözte. Részt vett a nagysarlói, majd április 26-án a komáromi csatában is. Ezután Torontál vármegyébe vonult, ahol október–decemberben sikeresen akadályozta meg az aradi és a temesvári osztrák helyőrségek érintkezését. 1849 januárjában Kiss Ernővel részt vett Pancsova megtámadásában is.

Damjanich Duna–Tisza közti harmadik hadtestével együtt részt vett a szolnoki, tápióbicskei, isaszegi és váci csatákban, ekkor (április 5-én) tábornokká léptették elő. Görgey Artúr táborában harcolt Buda ostromában. Az ószőnyi csatában mint utóvéd játszott szerepet.

A tokaji átkelés után megütközött a hatszoros túlerőben lévő cári sereggel, amelytől vereséget szenvedett. Görgeyhez Nagyváradon csatlakozott, seregeivel Schlickkel készült megütközni, de Görgey parancsa ebben megakadályozta. Amikor tisztjeivel Lugosnál Bem seregeihez akart csatlakozni, megjelent a Görgey diktátorságáról szóló proklamáció, így ő követte Görgeyt Világosra, ahol letette a fegyvert.

Nem tartozott a Görgeyt támogató tisztek közé, többször is felhívta Kossuth Lajos figyelmét a szemmel tartására. A hadtanácsban kijelentette: „hogyha valaki diktátorrá akarna lenni, ő Brutusává válnék".

Aradon kötél általi halálra ítélték, kilencedikként végezték ki (ötödik volt a kötél által kivégzettek sorában).

Poeltenberg Ernő lovag

Poeltenberg Ernő lovag (Poeltenbergi Poelt) (Bécs, 1813. – Arad, 1849. október 6.) honvédtábornok, az aradi vértanúk egyike.

Gazdag osztrák szülők gyermekeként született, édesapja ügyvéd volt. 1830-ban lépett katonai szolgálatba a császári hadseregbe, ahol két évvel később a 4. Sándor huszárezredben hadnagyi kinevezést kapott. Ugyanitt később a kapitányságig vitte, de 18 évi szolgálata alatt ennél magasabb rangra nem jutott. 1848 tavaszán helyezték ezredével Magyarországra -holott ő több ízben kérelmezte, hogy az Olaszországban állomásozó lovasezredhez helyezzék.

Magyarországon a szabadságharc ügyének lelkes hívévé vált. Először Jellasics horvát bán serege ellen harcolt, az osztrák határ átlépésének gondolatával azonban nem értett egyet, ezért sokáig bizalmatlanság övezte. Később Görgey Artúr parancsnoksága alá került, akinek javaslatára 1848. október 27-én honvédőrnaggyá, később, decemberben alezredessé nevezték ki.

A kápolnai csatában (február 26.,február 27) kitüntette magát. 1849. április 14-e után a hetedik hadtest parancsnoka, ezredes, majd június 2-án tábornok lesz. A nyári hadjárat idején Haynau túlerejével szemben visszavonulni kényszerült. Részt vett a komáromi csatában (július 2. – július 11.), majd a váci ütközetben (július 15. – július 17.).

Görgey bizalmasaként ő közvetített a tárgyalásokon a cári seregekkel a fegyverletételről. Ezután fogták el az osztrák hatóságok.

Kötél általi halálra ítélték, ötödikként végezték ki (elsőként a kötél által kivégzettek között). A bitófa alatt így szólt: "Szép deputáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni!"

Schweidel József

Schweidel József (Zombor, 1796. május 18. – Arad, 1849. október 6.) honvédtábornok, az aradi vértanúk egyike.

Katonai pályafutását a császári seregben kezdte, a negyedik huszárezredben mint hadapród szolgált, később a kapitányságig vitte. Tanítója a híres Simonyi óbester volt. Harcolt a napóleoni háborúkban, ott volt többek között a párizsi csatánál is. 1827-ben megnősült, feleségül vette Bilinszka Domicellát, akitől öt gyermeke született.

Az 1848-as forradalom kitörésekor hazavezette Bécsből az ezredét. Ezután Bács megyében a táblabírák közé iktatták. A katonai ranglistán gyorsan emelkedett, először ezredessé nevezték ki, majd a schwechati csatában tanúsított bátorságáért az Országos Honvédelmi Bizottmány 1848. október 28-án tábornokká avatta. 1849. május 9-én Pest városparancsnoka lett. Világosnál tette le a fegyvert.

Ő volt az egyetlen, akit az aradi vészbíróság kegyelemre javasolt Haynaunak, ő azonban ezt elutasította, és kötél általi halálra ítélte. Ezt felesége könyörgésére „kegyelemből" golyó általi halálra változtatták, ő volt a negyedik golyó által kivégzett vértanú.

Török Ignác

Török Ignác (Gödöllő, 1795.június 23. – Arad, 1849. október 6.) honvédtábornok, az aradi vértanúk egyike.

Kisbirtokos magyar nemesi családból származott.

A bécsi hadmérnöki akadémián végzett, a császári hadsereg kötelékébe hadnagyként lépett. 1838-ban a nemesi testőrséghez került, ahol az ideiglenes és tartós erődítések tanára lett. Tanította többek között Görgey Artúrt és Klapka Györgyöt is. A forradalom előtt előbb Lembergben, majd alezredesi rangban Zágrábban szolgált.

1848-1849 telén Komáromban szolgált, a vár erődítését, kiépítését szervezte meg. Windisch-Grätz sikerei után Komárom parancsnokát, Majthényit, aki a vár átadására készült, a vár tisztjei lemondásra kényszerítették, és a parancsnokságot a legidősebb tisztre, Török Ignácra ruházták. A döntést a kormány megerősítette, és január 28-án tábornokká nevezték ki. 1849 áprilisában posztjáról Lenkey János váltotta le.

A kormány utasítására a júniusban a felszabadított Budára rendelték,hogy a Hentzi által épített budai erősítések lerombolását vezesse, majd Szegedre, hogy a Tisza jobb partján sáncokat emeljen.

Élete utolsó napjait Görgey táborában és Aradon töltötte. Kötél általi halálra ítélték, hatodikként (a kötél által kivégzettek között másodikként) végezték ki.

Török Ignácnak 1949-ben állítottak emléket Gödöllőn, s a tragikus sorsú honvédtábornok nevét viseli az 1955-ben alapított gimnázium.

Hernádvécsei és hajnácskeői gróf Vécsey Károly

Hernádvécsei és hajnácskeői gróf Vécsey Károly (Pest, 1807 – Arad, 1849. október 6.) honvédtábornok, az aradi vértanúk egyike.

Főnemesi származású, apja altábornagyi rangban szolgált a császári-királyi hadseregben, ő volt Bécsben a magyar nemesi testőrség parancsnoka. Nővére udvarhölgyként Ferenc József egyik nevelője volt.

Bécsben végezte a hadiiskolát, 1848 elején a 2. huszárezredben szolgált őrnagyi rangban.

1848 májusától a Délvidéken részt vett a szerbek elleni harcokban. Októberben nevezték ki a 2. huszárezred parancsnokává, ezzel együtt ezredesi rangot kapott. 1848 decemberétől – már tábornoki rangban – a bácskai hadtest egyik a hadosztálynak parancsnoka lett. 1849 januárjában határozott kiállásával távozásra kényszerítette a hadtest árulóvá vált parancsnokát. A felbomlástól megmentett hadtestet a Közép-Tisza vidékére vezette, ahol Damjanich János csapataival egyesülve a szolnoki csatában fényes győzelmet arattak. 1849 áprilisától Arad és Temesvár bevétele volt a feladata. Az aradi vár védőit a vár kiéheztetésével megadásra késztette, de Temesvárt nem sikerült elfoglalnia. A temesvári csata elvesztése után seregével elvonult. A világosi fegyverletétel hírére augusztus 20-án Borosjenőn a cári csapatok előtt kapitulált.

Aradon kötél általi halálra ítélték. Utolsónak végezték ki (kilencedikként a kötél által kivégzettek sorában).








Webkorridor
E-mail:webkorridor@webkorridor.hu
Copyright © Webkorridor